A hetvenes-nyolcvanas években a Gyár maga volt a megtestesült miskolciság. Az Acélváros központja nem a Széchenyi utca volt, amely ma sétálóutca, amikor még buszok és autók is sorakoztak rajta. A Lenin Kohászati Művek, amit most bezárásra ítéltek, a hátán vitte a várost, sorsa évszázadok óta egybeforrt a környék történelmével.
A Gyár, az igen! Ott volt a nagy élet, nem a Miskolci Nemzeti Színházban! A Lenin Kohászati Művek körül forgott a világ, az acélgyártással egybeforrt Diósgyőr neve. Reggel hatkor, délután kettőkor és este tízkor volt a műszakváltás. Hömpölygött a tömeg, az LKM-ben 18 ezer ember dolgozott, de legalábbis átlépte a gyárkaput, naponta kétszer. Egyszer be, egyszer ki. Éjjel-nappal tele volt a Gyár környéke. A munkás-feeling isteni volt, s ezzel egybeesett a DVTK futballcsapatának óriási korszaka. A futballistenek szanaszét sétáltak Diósgyőrben, minden második ember ismerte valamelyik focistát. És akkor - mikor máskor? - jött az Edda Művek is. El tudod azt képzelni, mekkora időszak volt itt a hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első fele? Dehogy tudod, ne hazudj!
Tucatnyi busz járt ekkor a Vasgyári úton, az 1-es busz is letért pályájáról és betért a Gyárhoz, a 2-es villamos végállomása még ma is itt van. Volt körjáratként üzemelő 0-s (nullás) villamos is, amely csak a Lenin Kohászati Művek és a Marx tér között járt, a régi márkanév nélküli FVV-nek elnevezett sárga hernyó csörgött, csattogott, rázott, fűtés se volt rajta, a közlekedés szégyene volt. De üzemelt.
A gyárban dolgozók egyik legmeghatározóbb élménye az volt, amikor 1973-ban totál részegen megjött a magas kormánydelegáció a bükki vadászatból, és Vályi Péter miniszter (a fotón) tyuhaj-ripityomos fejest szertornázott az öntőcsarnok 600 fokos gödörjébe. Azt is suttogták városszerte, hogy hátulról egy utód-önjelölt besegített neki, meg hogy nem volt véletlen az az esés, meg a KGB... a mai napig rejtélyesnek mondják az esetet, ugyan már...! A miniszter letért a delegáció számára kijelölt útról, és amikor a fejétől húsz centire megszólalt a daru figyelmeztető dudája, a miniszter ijedtében oldalra ugrott, és kész, belezúgott a gödörbe két kokilla közé. Ennyi. A műszálas öltöny beleégett a húsába és pár nap szenvedés után halt meg.
Az ittas állapot egyébként nem úri kiváltság, s nem állt messze az LKM-dolgozók lelkivilágától sem: gyakoriak voltak az ünnepnapok, Józsi, Pista, Laci, Sanyi, többtucatnyi névnap, születésnap évente, fogyott az alkogól rendesen, de ez megesett valahogy titokzatos módon olyankor is, amikor nem volt épp semmilyen alkalom. Az év 365 napján ünneplő munkások gyakori jelenségnek számítottak a gyár körül. Igazi munkásvilág volt ez, aki kihagyta, és nem dolgozott ott rokona, vagy épp a Rózsadombon múlatta sivár életét, nem tudhatja, milyen is volt a hamisítatlan igazi munkásvilág Diósgyőrben.
Ott van például Igor nemtudomki, a teljes nevére nem emlékszem. Igor a nagy Szovjetunióból érkezett baráti segítségként, hogy nálunk építse a szocializmust. Még egy vingerszkij jizík nyelvi gyorstalpalóra is elküldték a ruszkik, nehogy véletlenül eladják a testvéri fusizók az amerikaiaknak. Szóval, megjött Igor Diósgyőrbe, ez a szerény, szovjet mintapolgár, de nem ám egyenesen a Szovjetunióból, lehúzott fél évet az Alföldön is valami MGTSZ-ben. Fiatalok kedvéért: mezőgazdasági termelőszövetkezetben, ahol munka előtt/után/közben/helyett mindenki mindenkivel. Igor nem tudott káromkodni, csak annyit motyogott, ha valami történt, hogy "hm hm, ejnye-ejnye". Nem telt bele három hónap és úgy szórta a bazmegeket és a kurvaisteneket a levegőbe, hogy majdnem megkapta a Mészöly Kálmán díjat.
A Gyárban nagyon sok és jó cucc készült, senki ne higgye, hogy felesleges komcsi tömegfoglalkoztató volt a Lenin Kohászati Művek, erős volt az exportvonal, még Nyugatra is! Itt készültek a magyar villamosközlekedés és vasúti szállítás vaspályái, azaz a sínek, még ma is látható egyiken-másikon a Diósgyőr felirat. Tehát nem tétlenkedtek a diósgyőri munkások, gyakorlatilag mindent legyártottak: szomszédnak kerítést, nekem ventillátor forgóalkatrészt, Zsigulihoz tuning lökhárítót, kertibútorokat, igaz, negyven kilós székekkel.
Szóval a sok diktatúrás lószar között mindenki úgy érezte itt, hogy igaz volt a kifejezés: az uralkodó munkásosztály. Éljen!
