Nem Miskolcra jött a Mercedes – sokan keseregnek emiatt Borsodban. Pedig a 2500 új munkahely kirántotta volna a várost munkaerőpiaci tespedtségéből. Hihetetlen, de egyszer már közel volt Miskolc ahhoz, hogy autót gyártson, közvetlenül a rendszerváltást megelőző években. Ez a csodamasina a Zaporozsec – magyar becenevén Zápor Jóska - lett volna, a gyárat Diósgyőrben építették volna fel.
De hogy is került majdnem Miskolcra ennek a rendkívül modern és kitűnő szovjet személygépkocsinak (vicc volt) a gyártása?
Történt pedig a nyolcvanas évek közepén, hogy rádöbbent az MSZMP Borsod megyei vezérkara: ha nem történik valami radikális szerkezetváltás, a Lenin Kohászati Művek és a Digép is csődbe megy. A nyolcvanas években már lazult a diktatúra, ereszkedett a gyeplő, félő volt, hogy Diósgyőrben is Gdansk lesz és nálunk is előbukkan egy felforgató villanyszerelő és farkasként támad a szocialista rendre. Épp elég problémát jelentett, hogy Gorbacsov peresztrojkát (átalakítás), glásznosztyot (nyitás, nyíltság) hirdetett és senki nem tudta, hogy a rohamtempóban gyengülő és egyre tarthatatlanabb válságba süllyedő Szovjetunió előtt milyen jövő áll – akár a következő 10 évben.
A 80-as évek közepén-végén a több évtizedes magyar könyörgés a Magyarországot megszálló és diktatúra alatt tartó Szovjetunióban végre meghallgatásra talált, hogy ugyan hadd gyártsunk már mi is autót elvtársak, ne csak az a szőröstalpú büdös Ceausescu, két évtized is eltelt. Azért is lett érdekes a szovjeteknek a magyar autó ötlete, mert egyrészt a fülükbe jutott, hogy elkezdett Magyarország fölött körözni a Suzuki, másrészt Ceausescu Nyugat-barát politikát folytatott, a románok még a Los Angeles-i olimpiára is kimentek, a szocialista tábor bojkottja ellenére. Ráadásul a román Dacia a szocialista autóipar szégyene volt, ha az ember elhozta az új Daciát a Merkurból, azzal az esetek döntő többségében még hazáig se jutott el. Otthon szét kellett szerelni és újra összerakni, voltak autószerelők, akik erre szakosodtak.
No mi legyen elvtársak? 1988-at írunk. A naaaagy szocialista-lusta rendszer úgy látszott, hogy elbukott, de nem baj, tegyünk egy utolsó kísérletet a magyarországi befolyásunk visszaszerzésére, hát davaj, üljünk le velük tárgyalni. Szóval, jól alakult minden, megkezdődtek a magyar-szovjet tárgyalások egy új diósgyőri autógyár felépítéséről. Az országos pártvezetésben a borsodi Grósz Károly volt a főmufti, ezért a magyar ipari minisztérium keményen tárgyalt egy a hanyatló diósgyőri gép-, vas- és acélgyártás helyébe lépő új autógyárért. A szovjetek tudták, hogy a Suzukival tárgyalnak a magyarok, de azt nem, hogy a Suzuki ragaszkodik a Duna menti gyárhoz a logisztika miatt, azt hitték a nagyokosok, hogy a Suzuki helyett jöhetne ide a Zaporozsec. Tudta akkor valaki Magyarországon, hogy mi az a logisztika? Nyilván nem, mivel akkoriban a stabilizáció és a pluralizmus kifejezések uralták a fővárosi MSZMP-s agyakat, és ez a két új idegen eredetű kifejezés már így is éppen elég megterhelő volt nekik. Ennek hála, a szovjet pártvezetésnek se jutott a fülébe a dolog, majréztak is rendesen a diósgyőri Suzuki-gyártól, mert akkor ki veszi meg a Ladákat???
A szovjet elvtársak féltették a híres Zsigulijukat, amit átkereszteltek Ladának, ha exportálták (nagy koponyák), így ezt nem adták. A Zaporozsec 968M típusú személygépkocsira gondoltak, hogy gyárthatná ezt a kis testvér is. A magyar elvtársak nem nevették cserepesre a szájukat az örömtől, hogy azt a – nincs rá jobb szó – szart akarják nálunk gyártani, amivel még egy bécsi kiruccanás is hajmeresztő vakmerőség, ezért azt szerették volna, hogy egy olyan továbbfejlesztett Zaporozsecet gyártsunk itt Diósgyőrben, amit Nyugat-Európában is el lehet adni. Na de az már nem Zaporozsec! – kiáltottak fel a szovjetek. Tehát, míg a Suzuki titokban a Dunánál készült landolni, a Zaporozsec még nagyobb titokban a Szinvánál.
A szovjet ipari minisztérium delegációja Budapestre érkezett a diósgyőri Zaporozsec-gyár részleteinek megbeszélése ügyében. Hogy szándékukat komolyan gondolják, igen, ők is akarják ezt az új gyárat, és igen, megcsináljuk elvtársak, messze földön híres szovjet nagylelkűségükről tanúbizonyságot téve hoztak egy fatáblára szegecselt fém domborművet ajándékba, ami mit ábrázolt? Hát persze, hogy egy Zápor Jóskát! Ezt a kincset az MSZMP Borsod Megyei Főtitkára kapta meg, utána hónapokig az ő asztalát díszítette a „mi autónk”. A diósgyőri Zaporozsecet az egyre zsugorodó Lenin Kohászati Művek, vagy a Digép üresedő csarnokaiban kezdtük volna gyártani.
Kis idő elteltével rosszra fordultak a dolgok. 1989-ben már világosan látszott, hogy Magyarországnak nincs visszaút, jön a rendszerváltás. Ezért a szovjetek megálljt parancsoltak a diósgyőri Zaporozsec-gyár ügyének, a magyarok meg amúgy is féltek, hogy befürödnek vele, hiszen a szovjet típusú Zaporozsec nem kellett itthon senkinek se, a továbbfejlesztett magyar modellre meg a ruszkik mondtak határozott nyet-et.
A diósgyőri Zaporozsec-gyárból tehát semmi sem lett, megmaradt emléknek az a dombormű a megyei párttitkárnál, akinek nevét nem tudom, ha egyáltalán megvan még valahol. Pedig nagy kár, hogy nem lett autógyárunk, még, ha olyan is, amilyen, de tényleg. Miért is? Mert minden kelet-európai autógyárat, még a román határig elgurulni képtelen román autó, az Oltcit gyárát is felvásárolta egy nagy kapitalista autógyár.
A miskolci autógyártásra – egyelőre – még várni kell.
