Ilyen gyenge Diósgyőrt, mint ez a tavaszi, évek óta nem láthatott a diósgyőri publikum. S nem is érdemes a játékosok képességével foglalkozni: a hozzáállásuk volt leginkább elégtelen, még a magyar futball színvonalához képest is értékelhetetlen volt. Nemtörődöm magyar minisztárok és magukról összeollózott Youtube felvételeket küldő balkáni megmentők voltak hivatottak a tavaszi mérkőzések felét megnyerni. Ez nem sikerült. De hogyan is estünk ki?

Ősz: káosz

Rosszul indult az év, lelépett a "tulajdonos", mert nem építhetett fel négyszeres áron stadiont Diósgyőrben. Ugyanis a Borsodblog információi szerint ezt szerették volna: felhúzni egy egymilliárdos stadiont kettő-négymilliárdért, ez igazán jó üzlet lett volna nekik, s a csődközelbe kerülő céget is talán megmenthette volna. De Miskolc nem balek hely... így aztán sértődötten, kurtán-furcsán távoztak. Pedig érkezésükkor a szegedi szurkolók figyelmeztették a diósgyőrieket, hogy legyenek észnél és lássanak át a szitán, mert ettől a társaságtól túl sok jóra nem számíthatnak!

Nem volt békés az elválás: ott tartottak be a DVTK-nak, ahol csak tudtak: a legjobb játékosokat eladták és bár már kora tavasszal tudták, hogy a következő idényre nem maradhatnak, húzták az időt és csak a bajnokság kezdete előtt az utolsó pillanatban léptek le. Érkezésükkor persze még arról beszéltek, hogy a cég szeretne az országban terjeszkedni, s ehhez tartották jó üzleti ötletnek egy a cég szempontjából kiemelt jelentőségű régióbeli futballklub üzemeltetését a meghódítandó északon. Üzleti megfontolások, piaci érdekek. Persze.

A bajnokság előtt az önkormányzat vette át a klub üzemeltetését, s kapkodva sikerült összerakni a csapatot. Nem úgy, ahogy egy hónappal korábban lehetett volna, de végülis lett új játékos, új edző, a végén örülhettünk, hogy el tudtunk indulni, hála a stadionépítő művészeknek. Az őszi futballteljesítmény nem volt bíztató, de azt el lehetett mondani a csapatról, hogy mindenki odatette magát, hajtott a pontért, a pontokért. Aczélék hagytak esélyt arra, hogy tavasszal sikerüljön kiharcolni a bentmaradást.

Utólag elmondhatjuk, hogy Aczél jobb edző volt, mint a két tavaszi megmentő.

Tél: mínusz 19 plusz 16 játékos...

Decemberben jelentették be, hogy a válogatott miatt időnként hetente távol lévő Aczél Zoltán vezetőedző szerződését nem hosszabbítják meg, mert a kisesés ellen küzdő Diósgyőr kispadja egész embert kíván. Majd bejelentették, hogy az 1998-ban jelentős diósgyőri sikereket jegyző régi-új edző, Tornyi Barnabás ülhet le harmadszor is a DVTK-kispadra. Nagy Béla, a klub ügyvezetője "szerzett" egy szakmai igazgatót is, mondván, ő nem ért a szakmához, így a bőcsi Tóth László érkezett a csapathoz.

A szurkolók felvillanyozódtak, jön Tornyi, egymás hátát lapogatták, bentmaradunk, bazmeg! - örömködtek a mértéktartóbbak. A bátrabbak azt számolgatták, odaérhetünk-e, és ha igen, hogyan a 8-10. helyre.

S itt volt a DVTK fennállásásnak 100 éves évfordulója is: lett centenáriumi film, Tornyival, de szépen is beszélt a Diósgyőrről, mint aki sohasem jelentette még fel a klubot. Bevettük a dumáját, de azt hiszem, ezúttal utoljára. Ki kéne vágni a filmből és meg kellene jelentetni egy második, "szurkolói változatot". A szakma csúcsa és a pénz tehát a télen adott volt, már csak megfontolt és sikeres igazolásokra volt szükség.

Ám erről szó sem volt, Tornyi és Tóth is csődöt mondtak: 19 játékost küldtek el, 16 játékost igazoltak. Sokan fogták a fejüket: elég lett volna 10 játékossal kevesebbet elküldeni és ugyanennyivel kevesebbet igazolni, de azok jelentsenek valódi erősítést. Hát nem így lett, volt olyan, hogy az őszi csapatból 7 labdarúgó (oh!) volt a pályán, ebből ki lehet következtetni, hogy 4 új játékos játszott, 11 igazolás felesleges volt. (A cserekapust nem számítva.)

A tavaszi teljesítmény annyira gyenge és lélektelen volt, hogy ha nem változtatunk a télen egyáltalán, talán még akkor is jobb eredményt értünk volna el - Aczéllal.

Tornyi: ott változott, ahol nem kellett volna, ahol kellett volna, ott nem

Visszatérve Tornyira: sokan nem felejtették el neki azt, hogy legutolsó diósgyőri edzősködése után feljelentette a DVTK-t. Velük vitába szálltak azok, akik bíztak abban, hogy Barna már megváltozott, ő már nem olyan feljelentős, meg akkor más volt a helyzet, de majd most hozza a változatlan szaktudását és bennmaradunk. Nem így lett, hanem pont fordítva: a régi szakmai tudása megváltozott, a pályán kívüli magatartása nem. Aztán télen hamar kiderült, Tornyi Barnabás szakmailag nem hozta régi önmagát, az edzőtábor és a tucatnyi edzőmeccs ellenére sem alakult ki egy csapat. Az edzőmeccseken csapatjátéknak nyoma alig, a támadójáték nulla, a középpálya nulla, a szétvert őszi diósgyőri középpálya helyére egy erőtlen, lassú NBIII-as színvonalú sor került.

Így aztán jöttek a vereségek, igaz, erősebb csapatoktól, majd következett a Pápa elleni mérkőzés, ami nyerhető lett volna. Ekkor lemondott/lemondatták, és a lehetőségre váró/vágyó Tóth László lett az edző, akinek a keze alatt egy hét alatt szétesett a csapat. (Tornyi utolsó sajtótájékoztatóján botrányt csinált és Tóth Lászlót fúrógépnek titulálta. Később egy interjúban Tóth elmondta, hogy az egész magyar futballban Tornyit rühelli a legjobban. Furcsa pár.) Innentől már nem beszélhettünk igazi csapatról, csak pályán ténfergő piros-fehér mezes emberekről.

Ezt előre lehetett sejteni: már a Városház téri 100 éves ünnepségre is unott, bamba arccal érkezett meg a "csapat", nem volt bennük tűz, nem volt meg a tekintetükben az az elszántság, ami nélkül nem is sikerülhetett a tavaszi bentmaradás kivívása. Ez a kitétel elsősorban a téli igazolásokra vonatkozik. Úgy mozogtak, mint életunt rabok a börtön udvarán.

S jött Benczés...

Ezután kvázi a szurkolók vették át a klub irányítását, a profizmus megszűnt. A lelátón vélt bundameccsek ellen, valamint Tóth eltávolításáért tüntettek és Benczés Miklóst követelték a csapat élére, illetve fiatal helyi kötődésű játékosokat a csapatba.

Így is lett. Amikor már biztossá vált, hogy a Diósgyőr az idén nem felelt meg az első osztály számára túl magasnak bizonyuló (gondoljunk a mai 1-6-ra!) követelményének, Tóth lemondott, s Benczés kezébe került a karmesteri pálca. A kiesésbe felefásuló szurkolók szépen, csendben vették tudomásul a megváltoztathatatlant, az idény 4. vezetőedzőjének kinevezése feszültségoldásra volt jó, másra a látszat szerint nem. Talán mégis: Tóth ezzel ledobta magáról a kiesés felelősségét: a korábban nagy csinnadrattával előrelépő szakmai igazgató-vezetőedző ezúttal nesztelenül húzódott a csendes, hangtalan háttérbe. Azt beszélték az emberek a lelátón, hogy azért adta át Benczésnek a kispadot, mert hiú ember, s azt vallja magáról, hogy az ő imázsába ez a diósgyőri fél év nem illik bele.

Nem a fenét.

És a zöld asztalnál sem...

A másik kieső a Nyíregyháza lett. Először a Honvéd tulajdonosa vetette fel blogjában, hogy jó lenne, ha mégsem esne ki e két keleti futballfellegvár, majd a győri góré, Tarsoly meg is szavaztatta az MLSZ-ben. De végül még Hemingway is leszavazta saját korábbi ötletét(!), igen, ennyire komoly ma a magyar futball, még akkor is, ha a pozitív döntés is kimerítette volna a bohózat és a fejetlenség kategóriáját.

Szólnak pletykák új tulajdonosról is, de nekünk a Szeviép se jött be. Ha visszagondolok távozásuk körülményeire, úgy gondolom, hogy 51%-ban nekik köszönhetjük a kiesést - Aczél, Nagy Béla, Tornyi, Tóth, a játékosok és Benczés csak a maradék 49%-ot tették hozzá. Szóval akár sikerül megtalálni a Nagy Megmentőt, akár nem, ősszel csak a másodosztályban indulunk. Még se edzőnk, se csapatunk, csak egy fél csapatra való játékosunk, jelen állás szerint a dobogó közelébe talán odaérhetünk.

Így legalább nyerünk majd néhány meccset az NBII-ben.